Igazi szerelemgyerekként érkezett a mi kis manónk. 2008.márciusában szűk családi körben házasodtunk össze. Akkor azt hiszem nem is bírtam volna többet :) Rá 2 hónapra 1 hetes túlhordással május 7-én éjfél után 5 perccel született meg a mi szemünk fénye. Sosem fogom elfelejteni azt a napot.
Kedd reggel volt, apa még reggel elindult dolgozni. Már arra készültünk, hogy másnap reggel jelentkezem a kórházban, befektetnek és megindítják a szülést. Napközben éreztem, hogy "valami van". Délben felhívtam apát, hogy jöjjön, mert lehet, hogy szülünk. Nem tudtam, hogy amit érzek, az már fájás, vagy sem, csak annyit éreztem, mintha görcsölne. Felhívtam a szülésznőt is, hogy mit csináljak. Azt javasolta, hogy feküdjek bele egy kád meleg vízbe, ha tényleg fájásaim vannak, akkor felerősödik, ha nem, akkor a vízben enyhülni fog. Amikor apa hazaért én belemerültem a vízbe. Volt, hogy enyhült a fájdalom, volt, hogy erősödött. Apa szorgalmasan mérte az időt, de teljesen összevissza éreztem. Volt, hogy 5-6 percenként, de aztán fél óráig semmi. Így telt a délután, de nem nyugodtam, újra hívtam a szülésznőt. Abban maradtunk, hogy este menjek be a kórházba, megnéz. Így is tettünk, a cuccok a kocsiban, ki tudja mi lesz alapon. Kati megnézett, azt mondta, szerinte max másnap lehet baba, nyugodtan menjek haza. Közben jött az ügyeletes doki és beintett, hogy nem megyek már sehova egyhetes túlhordással. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy órák kérdése és szülni fogok.
A mai napig hálás vagyok a szülésznőnek, mert nem kellett a vajúdóban apa nélkül töltenem az időt. A nőgyógyászat egy üres szobájában kaptunk helyet. Elrendezkedtünk, de nekem egyre inkább fájt. Feszített, fájt a derekam, apa kitartóan masszírozta egy hidegvizes törölközővel. Alig 1 órát töltöttünk a szobában, amikor beindultak az események. Elment a nyákdugó, majd irtózatos hányinger jött rám és persze ki is dobtam a taccsot. Erre a szülésznőm mosolyogva csak annyit mondott, hogy az jóóóóóóó, mehetünk a szülőszobára. Mindez este 10 óra körül történt. Akkor már a falat kapartam és minden korábbi elvemet feladva üvöltöttem a fájdalomtól. Már csak azért könyörögtem, hogy szedjék ki belőlem a gyereket. 11-kor jött a dokim, aki közölte, hogy ezeket a hangokat szereti. Hát én akkor nem tartottam ezt olyan örömtelinek. De szerencsére minden gyorsan történt. Korábban féltem az ismeretlentől, attól tartottam, hogy valamiért nem megy majd simán. De mindenki segített. Fájdalomcsillapító nélkül, minden pillanatot érezve jutottunk el addig a csodás pillanatig, amikor megszületett a mi szemünk fénye. Hihetetlen katarzis volt az a pillanat. Ahogy kibújt, elmúlt minden korábbi fájdalom és nehézség. Éjfél után 5 perccel baba és anya született. Teljes önkívületi állapotba kerültem. A lepény nem akart olyan könnyen megválni tőlem, így komoly 45 perces küzdelem következett. A szülésznő már a műtőt javasolta, de szerencsére a doki nem adta fel olyan könnyen. Eljutott a tudatomig, hogy még nincs vége. A maradék erőmmel próbáltam segíteni, hogy a lepény is megszülessen, mert nem akartam kés alá feküdni. Én préseltem, a doki a karjával teljes erővel nyomta a hasam, míg együttes küzdelemmel sikerrel jártunk. Megérte a fájdalmat.
Közben apa végig nézte, ahogy lefürdették és megmérték a kis csöppünket. Vicces volt, mert megkérdezték, hogy mi lesz a baba neve, de még azt sem tudtam, hogy fiú lett-e vagy kislány. Akkor derült ki, hogy apa sem tudja :) Merthogy nem arra figyelt. Amikor kérdeztem, hogy akkor mi is, akkor nézett újra a manóra és közölte, hogy "Tökös!" Egy gyönyörű 4 kilos, 61 centis fiúnk született. Azon napon mi is újjászülettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése